Inspiráció

1935. 1935.december 19-én születettBudapesten Ranschburg Zoltán és Jónap Piroska gyermekeként.

Budapesten a Madách Imre Gimnáziumban érettségizett. 1961-ben végzett a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, majd 1964-ben az ELTE bölcsészkarának pszichológia–magyar szakán. 1961–1963 között előbb Velencén, majd Budapestendolgozott gyógypedagógus tanárként. 1963–1965 között az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos munkatársa volt. 1965–1977 között az ELTE BTK pszichológiai tanszékének adjunktusa, majd docense volt. 1977-től az MTA Pszichológiai Intézetének osztályvezetőjeként dolgozott. 1977–1997 között tudományos osztályvezető volt az MTA Pszichológiai Intézetében. 2002–2011 között főiskolai tanárként dolgozott a Szolnoki Főiskolán. 2007–2011 között professor emeritus volt a Károly Róbert Főiskola (Gyöngyös) Gazdaság- és Társadalomtudományi Karának Humántudományi Tanszékén.

 A pszichológus utolsó előadása a tehetségről szólt

Utolsó nyilvános előadásán, ahol kétszáz ember előtt tartott másfél órás előadást a tehetséges gyerekek göröngyös útjáról.

Az a tehetséges, aki jól teljesít?

“Bárcsak az én gyerekem is tehetséges lenne!” – sokszor hallotta ezt a mondatot az utóbbi években a szülőktől Ranschburg Jenő, és ezzel kapcsolatban rögtön el is oszlatott egy közkeletű félreértést. Azt tapasztalta ugyanis, hogy sokan (szakmabeliek és szülők egyaránt) azt tekintik tehetségesnek, aki jól teljesít, aki az iskolában ötös tanuló, aki minden tantárgyból kitűnő. – Ez óriási tévedés – mondta dr. Ranschburg Jenő -, az igazán tehetséges gyerek élete tele van problémákkal, feszültséggel.

Szépirodalmi példát is idézett: Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című kötetében Steinmann volt az éltanuló, minden szülő arról álmodott, hogy bárcsak az ő gyereke is olyan tehetséges és kiváló lenne, akiből felnőttként biztosan ragyogó karriert befutó hivatalnok lett – mondta Ranschburg Jenő -, ám az osztályba járók közül valaki más lett igazi tehetség: Karinthy Frigyes. Az a kisfiú vált híres íróvá, aki az iskolában mindig igyekezett kibújni a felelés alól, és egyáltalán nem volt jó tanuló. A tehetség tehát nem keverendő össze az iskolai teljesítménnyel – figyelmeztetett dr. Ranschburg Jenő. – A tehetség soha nem egyenlő a jó teljesítménnyel!

Dr. Ranschburg Jenő először állami felkérésre kezdett foglalkozni a tehetségekkel a 70-es években, de – ahogy fogalmazott – a kétévnyi hivatalos kutatás alatt teljesen megfertőződött a tehetségkutatással. Nemcsak az elvi része érdekelte, ezért számtalan tehetséges gyermeket figyelt meg és segített élete során.

A gepárd és a zseni

A tehetséges gyerek mindig hoz magával valamit, nem csupán a nevelése miatt válik tehetségessé, ennek megvilágítására egy érzékletes példát mondott el a Tanár úr. – Bár a gepárd a föld leggyorsabb állata (a potenciális gyorsaság képességével születik), csak akkor fog valóban 110-120 km/óra sebességgel futni, ha antilopokat kell kergetnie ahhoz, hogy jóllakhasson. Ha ez a gepárd egy állatkertben születik, és nyuszikat kap, akkor csak 30 km/órával fog futni, sosem gyorsabban, hiszen ilyen sebesség mellett is elkapja a zsákmányt, és jóllakik. Ez azt jelenti, hogy azokat, akikben születésük óta benne van a zsenialitás, úgy kell nevelni, hogy elérhessék a “legnagyobb sebességet”. Ha egy nyolcéves gyerek a négy évvel idősebbek szintjén tudja a matekot, akkor vétek a második osztályba járatni, helyette az ötödikbe való.

Most akkor okos ez a gyerek vagy buta?

– Ez a kérdés néha joggal felmerülhet a tehetséges gyereket nevelő szülőkben, tán még a pedagógusokban is, mivel az igazán tehetséges gyerek egyik legjellemzőbb vonása szinte kivétel nélkül az, hogy “aszinkron” módon, tehát egyenetlenül fejlődik. Ettől nehéz tehetséges gyereket nevelni, a szülő ugyanis azt tapasztalja, hogy az ilyen gyerek “problémás” – fűzte hozzá a magyarázatot a szakember. A zseninek tele van akadályokkal az élete, mert bár valamiben kiemelkedik kortársai közül, egyes területeken átlagosan, vagy jóval átlag alatt teljesít!
Csak néhány híresség azok közül, akiket Ranschbug Jenő említett: Einstein sem volt jó tanuló, és Churchill is kénytelen volt osztályt ismételni, szinte végigbukdácsolta az iskolát. Amikor Szentágothai Jánost (akiből később a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett) iskolába adták, akkor tanárai értelmi fogyatékosnak tartották, és “gyogyóba” akarták helyezni. Csak szülei tiltakozása mentette meg ettől. A kilencéves Edison édesanyjának azt mondták, hogy nem érdemes sokat várni a gyerektől, tanuljon szakmát, mert úgysem viszi sokra.

Az átlagember nagyra értékeli a kötelességtudatot és szorgalmat. A tehetséges gyereknél más mércével kell mérnünk!

A Családi kör forgatókönyvírója (akivel évekig együtt dolgozott Ranschburg Jenő) egy ízben tanácsot kért a pszichológustól. Gyereke az iskolában folyton hármasokat hozott rajzból, ami azért volt furcsa, mert az óvodában még nagyon tehetségesnek tartották. Amikor az édesapa megkérdezte a fiát, hogy miért kap mindig hármasokat, akkor a gyerek válasza az volt: azért, mert mindig kimegyek a vonalból.

– A tehetséges gyerekek alapvető problémája, hogy átvitt és valódi értelemben is kimennek a vonalból. Az iskolában – mindenhol a világon – húznak egy vonalat lent, és egyet fent. A pedagógusok arra törekednek, hogy a gyerekeket a két vonal közé tereljék. Ha valaki a vonal alatt teljesít, akkor az a feladat, hogy fel kell hozni a középszintre. Ha valaki fölötte teljesít, nos, akkor – persze nem szándékosan – ütögetik a gyerek fejecskéjét, és nyomják vissza, hiszen kifelé megy a vonalból. Egy ír mondás szerint ha azt akarod, hogy gyönyörű pipacsmeződ legyen, akkor a kiemelkedő, kilógó pipacsok fejét le kell vágni – így lesz szép, egyenletes a látvány.

Ezzel a szemlélettel sajnos a tehetség ellen dolgozik a pedagógia, hiszen arra ösztönzik a gyereket, hogy a tehetséges tárgy rovására foglalkozzon azzal, amiben rossz. Mi lesz ennek az eredménye? A rossz tárgyból talán kicsit jobb lesz – ám amiben tehetséges, abban nem engedik kibontakozni, és egy idő után a tehetség is eltűnhet.

Hiperaktív, túlérzékeny, különc

– A tehetséges gyereknek remek képességei vannak, rengeteget tud, és általában valamilyen rendkívüli érzékenységgel születik. Ez konfliktusokat okoz, mivel a zsenialitással megáldott gyerek gyakran szórakozott vagy túlmozgásos, akkor is beszél, amikor nem kellene, és főként olyat mond, amit akkor és ott nagyon nem kellene. Ezért átoknehezen illeszkedik a közösségbe is – mondta Ranschburg Jenő.

Általában véve igaz, hogy a zsenialitással megáldott gyerekek kicsit furcsák, különcök, szúrja őket a pulóver, zavarja őket a zokni (mint ahogy Faludy Györgyöt is zavarta), előfordul, hogy csecsemőkorukban már értő füllel hallgatják a zenét, és rögtön abbahagyják a sírást, vagy nem lehet őket vakuval fényképezni, mert mindig becsukják a szemüket. Hamar felállnak, és jár a kezük-lábuk – sok tekintetben gyorsabban fejlődnek kortársaiknál.

– Néha úgy érzem, hogy a tehetségnek a dadogáshoz is van köze – de ezt meg kell majd még néznem, mert ez csak sejtés – említette Ranschburg Jenő az utolsó előadásán, 2011 februárjában.

A pszichológus arra is felhívta a figyelmet, hogy a tehetségnek köze lehet a hiperaktivitáshoz is, már amennyire hiperaktív jelzővel kell illetni egy tehetséges gyereket. Ahogy fogalmazott: – Egy vén, lusta, farkával legyeket hessegető oroszlán számára minden gepárd hiperaktív!

Az én iskolámban…

– Mindenki a legjobbat akarja a csemetéjének, és alig akad olyan szülő, aki ne állítaná azt, hogy akár az életét is feláldozná a gyerekéért – ám igazi áldozatot mégsem hoz érte – gondolkodtatta el hallgatóságát a pszichológus. Mert mit is értünk igazi áldozat alatt?

– Én azt értem alatta, hogy kikapcsolja a tévét, vagy átkapcsol egy gyereknek való műsorra, hogy mesél neki, megválaszolja a kérdéseit. Ugye? Az életemet bármikor – ám az ilyen időigényes dolgokat nem adjuk oda a gyerekünknek – szembesítette a szülőket tapasztalatival Ranschburg Jenő.

Tehetségek köztünk

A hallgatóság soraiból rengetegen érezték úgy, hogy ismernek olyan gyereket, aki valamiben kiemelkedőt nyújt a kortársaihoz képest, ezért felvetődött a kérdés, hogy hány “tehetség” élhet közöttünk. – Senki nem tudja megmondani, hogy hány tehetséges gyerek van, mert a legtöbb gyerek soha nem kerül el ilyen vizsgálatra – adta meg a magyarázatot a szakpszichológus, és azt is hozzátette, hogy a pedagógusok gyakran mondják, hogy a gyerek elsősorban gyerek, és csak másodsorban tehetséges.

– Bennem az utóbbi tíz évben egyre erősödik a gyanú, hogy a kiugróan tehetséges gyereknél ez mégsem így van. Hogy ez a tehetség elviszi őket a gyerekségből, más lesz a nézőpontjuk, mint a korukbéli gyerekeknek.

– Mi, átlagemberek – magamat beleértve, és én szívesen vállalom ezt az átlagságomat – nagyra értékeljük a szorgalmat és kötelességtudást. És közben ott vannak ezek az istenáldotta, különleges tehetségű gyerekek, akiknek adatott valami, amit az örökös kötelességre figyelmeztetéssel tönkre lehet tenni! – hívta fel a figyelmet a 76 éves, de szellemileg tökéletesen friss, és hatalmas tapasztalattal rendelkező szakember.

– Már a 70-es években megírtam a Élet és Tudományban, ha nekem lenne egy iskolám – és már akkor megnyugtattam mindenkit, hogy ne aggódjanak, nekem sosem lesz -, akkor a gyerekek nem első, második, harmadik, negyedik osztályba járnának, hanem egy éve, két éve, három éve, négy éve járnának iskolába. Én azt fogadnám el a gyerekektől, amit nyújtani tudnak, nem egy normához, hanem magukhoz mérném őket, és szabadon engedném a kíváncsiságukat, hadd szárnyaljanak – fejezte be utolsó előadását Ranschburg Jenő.

Mindannyiunk kedves gyerekpszichológusának már valóban nem lesz soha saját iskolája, ám tanításain, válaszain nemzedékek szülői nőttek fel. Mi mindannyian tőle kapott tudásunkra büszkén címezhetjük neki Karinthy szavait, ha letesszük számtalan könyvének egyikét, és elindulunk megoldani a problémánkat az ő tanításai szerint: Tanár úr, kérem, én készültem!

forrás: babaszoba.hu / Szerző: Kéky Kira /2011. március 16.