Mit is mérünk egyáltalán? Kell e mérni, diagnosztizálni a gyermekeinket? Van-e valós előnye ennek? Ki mondja meg milyen programok vagy mérőeszközök a helyesek? Árt-e ez a gyermeknek? Miért nem elég a “szülői gondolkodás” vagy az iskola saját programja?
Ezek a kérdések és még sok hasonló merülhet fel általánosságban ha a gyermekünket vizsgáljuk. Sokféle filozófia létezik ezekkel kapcsolatban. Az egyik például az, hogy hagyjuk a gyermekünket azt csinálni, amit szeret és a mi dolgunk csak az, hogy szeressük. Így fejlődik a legegészségesebben!?
Ebben van igazság, azonban gyakran, és ez erősödni kezd akkor amikor a gyermek az óvoda utolsó évében va , vagy sz első éveit tölti az általános iskolában, találkozunk egyfajta megfelelési kényszerrel. Egy olyan új rendszerbe kapcsolódunk, amelynek a saját szabályai ezt már nem engedi meg (néhány kivételtől eltekintve).
Teljesíteni kell, a teljesítményt pedig értékelik. Kialakulnak az gyermekek közötti hierarchikus viszonyok, melyek komoly lelki traumát is okozhatnak. Ekkor fogalmazódhatnak meg a szülőkben komolyabban azok a kérdések melyek akár náluk is zavarokhoz vezethetnek. Pl. Az én gyermekem miért jobb vagy rosszabb mint a másik? Miért tanul lassabban? Hiperaktív? Magányos? Miért csak néhány dologban teljesít jól? Jó- e neki ez az iskola, ha jobban is tudna teljesíteni a szülő szerint? Megfelelőek-e a tanárok, a körülmények? És még számos hasonló gondolat merülhet fel, azonban hogyan tud egy átlagos szülő ezekről magabiztosan dönteni?
Újabb és újabb kérdések, melyekbe egy idő után beleununk és később már talán még sem halljuk őket. De akkor hol vannak a válaszok?
Kezdjük elölről: A gyermekeinknek, igen vannak képességeik. Nagyszerű és fantasztikus adottságaik. Néhányan jobbak is különböző területeken mint mások. Néhányan pedig kevésbé teljesítenek jól az adott szabályok között. Az óvoda és az iskola is méri a gyermekeinket. Akkor is, ha mi nem akarjuk. (Érettséggel kapcsolatos tesztek, intellektusra irányuló tesztek, stb) Ez részben helyes, hiszen sok szülő nem tudja kiszűrni a legalapvetőbb hiányosságokat sem. Az, hogy ezt hogyan, mikor teszik, milyen arra alkalmas vagy alkalmatlan eszközökkel, hozzá értő vagy éppen inkompetens emberekkel, arra kevéssé van befolyásunk. Ahogyan azt sem tudjuk igazán, hogy milyen tanácsokat és kitől érdemes elfogadni.
A legtöbb szülő akivel találkozunk maga is keresi a felmerülő kérdésekre a választ. Bejelentkezik egy gyermekpszichológushoz, beíratja valamilyen zenei képzésre, focira, dzsúdó-ra, balettra vagy mindre egyszerre. Itt ugyan úgy felmérik a gyermekeket (nem túl alaposan, mert a cél nem eltanácsolni vagy szaktanácsot adni a szülőnek hanem meggyőzni arról, hogy járjon oda (kivételek persze itt is vannak).
Mindezek mellett még vannak azok a hiányosságok amelyeket minél előbb érdemes észre venni, azonban a rendszer hibáiból adódóan ezek néha rejtve maradnak. Ilyenek pl. a sokat emlegetett “disz”- ek, melyek néha komoly gátak lehetnek a felfogásban, megértésben, tanulásban. Nem ritkán találkozunk már 3. vagy 4. osztályba járó gyermekkel, akinek valamelyik, ma már egyszerűen felismerhető diszfunkció miatt nehezebb a tanulás.
És akkor itt vannak a különleges képességű gyermekek, a különösen tehetségesek, vagy zsenik! Kik ők? Mit jelent ez? Milyen dolgunk vagy felelősségünk van nekünk, mint szülő ezzel? Nehéz kérdések! Mi erre keressük, majd erre adunk választ. Persze, azért ennél többet is szeretnénk tenni….
